Tisztelt Vendégeink, Kedves Wasserburgi Evangélikus Egyházközösségi Tagok!
Tisztelt Luise Planer Asszony!
Tisztelt Esperes Úr, Elnök Asszony!
Tisztelt Emlékező Soproni Polgárok,

A 2010-es esztendő óta itt, az evangélikus templom tövében -, összegyűlünk, a német nyelvű istentiszteletet megelőzően, hogy megemlékezzünk honfitársaink, a magyarországi németajkúak, köztük soproni polgártársaink 1946 májusában megtörtént kitelepítéséről, Magyarország és egyben Sopron történelmének egyik sötét korszakáról..
„Minden, ami itt történt, botrány, amennyiben megtörténhetett, és kivétel nélkül szent, amennyiben megtörtént.".- írta nagy katolikus költőnk, Pilinszky János.

Botrány, hogy megtörténhetett, de szentség, mert megtörtént - mondhatjuk Pilinszky után szabadon, és talán ezt érezhették meg a 2000-es évek vége felé mindazok, akik előmozdították ennek az emlékhelynek a megszületését.

Tisztelt Emlékezők!

7000 bőröndbe zárt élet. 7000 élet kényszerűségből összesűrített mentenivalója, amennyi egy bőröndben elférhet, de még beszédesebb és fájóbb mindaz, amit itt kellett hagyniuk: az otthon melegét, a szülővárost, a földet, ahol születtek, és amit sokan megműveltek, szülőket, gyermekeket, rokonokat, barátokat, szerelmeket, és az éppen kölcsönadott kedvenc verseskötetet... „Botrány, hogy megtörténhetett..." mert hűségük jutalmául nem azt kapták, amit érdemelnének.

Hiszen két sorsfordító történelmi pillanatban térségünk németajkú lakossága már tanúbizonyságot tett arról, hogy önszántából többségük hű maradna hazájához. A Sopron és környékén 1921. december 14-én megtartott népszavazás, amelynek során a lakosságnak döntenie kellett afelett, hogy magyar marad-e, vagy Ausztriához akar csatlakozni.
Sopron Város népességének akkor, az 1920. évi népszámlálási adatok alapján 48,7%-a volt magyar anyanyelvű, mégis, 73%-os eredményt tudott a népszavazás során felmutatni. Ez csak úgy volt lehetséges, hogy a német anyanyelvű lakosság többsége hű maradt hazájához.
E német nyelvű, de magyar lelkű lakosság - Házi Jenő 1946 áprilisában a belügyminiszterhez írott levelének tanúsága szerint - „az 1941. évi népszámláláskor a város világi és egyházi vezetőitől útbaigazítást kért arra nézve, hogy mit írjon be anyanyelvének és nemzetiségének. Az akkori miniszterelnök, gróf Teleki Pál utasítására a vezetők azt tanácsolták, hogy a népszámlálási lapokon nyugodtan írják be magukat német anyanyelvűnek, de magyar nemzetiségűnek. Így is cselekedtek! - majd Házi Jenő így folytatja - Ezek a magyarhű német polgárok ellenálltak a Volksbund minden csábításának, erőszakos beszervezési törekvéseinek, fenyegetéseinek, és most e németnyelvű polgárok magyarhűsége azzal jutalmaztassék, hogy kitelepüljenek?"

Meg kell említeni az utókor számára mindazokat, akik szerették volna ezeket az embereket megmenteni, akik szembeszálltak a szovjet támogatással jelenlévő hatalommal, sajnos nagyon szerény eredménnyel, de az nem rajtuk múlott. Voltak olyan magyarok is, akikre mindkét nemzet máig büszke lehet.

A felszólalók, megmentők sorából ki kell emelni a csallóközi színmagyar területről származó - imént idézett - Házi Jenőt.
Ki kell emelni az egyházak, különösen az evangélikus egyház áldozatvállalását, amivel híveit nemcsak menti és mentesítette, de lelkileg segítette is ebben a helyzetben.
Nem szabad elfelejtenünk Mindszenty József bíboros tanúságtételét. A hercegprímás 1945 novemberében sorra járta az internálótáborokat, látogatása után több internáltat szabadlábra helyeztek. Mindszenty helytállását, így indokolta: „Mi, akik 1944-ben az akkori kormánynál minden tőlünk telhetőt megtettünk a zsidók deportálása ellen, Istentől kapott hivatásunk tudatában szükségesnek tartottuk a felszólalást a németek számkivetése ellen is..."
Minden józan figyelmeztetés ellenére azonban a kitelepítés mégis megtörtént...

Tisztelt Emlékezők!
Mindszenty bíboros alábbiakat írta az egyik korabeli püspöki körlevelében:

„A haza édesanyánk. Divatból, korszellemből nem léphet fel az állam a természeti jogok és köztük a személyes szabadság, a félelemtől és rettegéstől való mentesség ellenében. A kisebbségek közül Szent István király bölcsessége jelölte ki a mi utunkat, valamint ma is az a felemelő tudat él bennünk, hogy a nemzetiségektől lakott országban csak a szeretetnek, kölcsönös megértésnek és tiszteletnek lehet helye."

Ezzel a gondolattal és a soproni ember hitével kívánok Mindannyiunknak méltóságteljes emlékezést.
Köszönöm megtisztelő figyelmüket.

(Dr.Fodor Tamás polgármester beszéde. Elhangzott 2013. június 2-án, az Evangélikus templomban)